Új embereket ismertünk meg, jól éreztük magunkat, de utána az az érzésünk, hogy a másik ember hülyének tartott minket? Üdv a klubban: A “Liking Gap” széles körben egyre elterjedtebb érzelmi probléma.
Liking Gap, avagy kedvelési rés
A tegnap este kifejezetten szórakoztató volt számodra. De akkor miért érzed még mindig azt az érzést, hogy nem voltál elég? Folyton olyan gondolatok járnak a fejedben, hogy meg kellett volna tartanod magadnak bizonyos megjegyzéseket, vagy túl csendes voltál. Esetleg túl részeg, és cikin viselkedtél… Találkozás után sokan attól tartunk, hogy a másik ember unalmasnak találta a velünk való időtöltést, vagy olyan dolgokat mondtunk, amelyeket nem kellett volna elmondanunk – és hogy a másik egyszerűen túl udvarias volt ahhoz, hogy megszakítsa az estét. Erre a mentális jelenségre már egy kifejezést is találtak a pszichológusok: ők csak Liking Gap-nek, másnéven kedvelési résnek nevezik.
Túl negatívnak tartjuk mások megítélését
A Liking Gap esetén hatalmas a különbség annak értékelése között, hogy valaki mennyire talál szimpatikusnak minket, és hogy mi mit gondolunk magunkról. A tudósok egy tanulmányban kiderítették, hogy a túlnyomó többségünk alulbecsüli azt, hogy mennyire pozitívan ítélnek meg minket mások. Ez azonban nem csak az önértékelésünket rombolja, de az ilyen kételkedések megterhelik a másik emberrel fennálló további kapcsolatunkat. Annak érdekében, hogy megvédjük magunkat az utólag negatívnak vélt találkozásoktól, hajlamosak vagyunk visszahúzódni ahelyett, hogy megnyílnánk a másik felé.
Senki sem kritizál annyira minket, mint mi saját magunkat
Sokan tévesen feltételezzük, hogy embertársaink folyamatosan vizsgálnak és értékelnek minket. Megint túl hangosak voltunk, és rossz helyen nevetettünk? Pattanások vannak az állunkon, rosszul áll a hajunk vagy túl kövérek vagyunk? Különösen a nők ismerik az ilyen önkritikus gondolatokat. A jó hír az, hogy más emberek általában ezekkel vagy egyáltalán nem is törődnek, vagy mégcsak észre sem veszik a mi kis “hibáinkat”. Általános szabály, hogy egyáltalán nem ítélkeznek felettünk, és összességében kevésbé negatív a benyomásuk, mint mi azt feltételezzük. És ha mégis, akkor alig van valaki, aki olyan keményen kritizálna minket, mint mi saját magunkat.
A kedvelési rés okai
A tetszéses különbségek okai sokfélék és összetettek: egy társadalom, amely önoptimalizálást, valamint önfelfogást és objektumként történő önmegállapítást követel meg, ami megnyilvánul a szelfikultúránkban, az önbizalom hiányában vagy a még mindig merev normák arról, hogy hogyan kell viselkednünk. De talán a tetszéses rés a távoli múltból gyökerezik. Bő 100 évvel ezelőtt William James, a Harvard pszichológusa azt írta, hogy a túlélésünkhöz egyszer szükséges volt felmérni a másik embert. Társadalmi lényekként alapvetően mások megítélésétől függtünk – a csoporthoz tartozás egyszerre biztosította a túlélést és vezethetett a halálba – a kiűzés halált jelentett.
Már csecsemőként is folyamatosan gyakoroljuk mások arckifejezéseinek olvasását és a viselkedésünk rájuk gyakorolt hatásainak értelmezését. Mindössze 40 milliszekundum alatt megtudhatjuk, hogy a másik barát vagy ellenség – írja Terri Apter a Psychology Today című pszichológusnál, aki a Liking Gap-ot kutatta. Ugyanakkor információkat dolgozunk fel a benyomásról. Ha kétségeink vannak, biztonságosabb ellenségnek tekinteni a másikat, mint tévesen barátként. Mindenesetre a kutatások kimutatták, hogy szisztematikusan alábecsüljük mások megítélését. Ez fordítva azt jelenti: lazíthatunk, mert korlátozott az ítélőképességünk, a többiek általában személyesebbnek találnak minket, mint gondolnánk.
Ha érdekelnek hasonló hírek, ezeket a bejegyzéseket neked ajánljuk, megtalálsz minket a Facebookon is!
