Az agyunk félelmetes, de néha a mindennapi életben megzavar bennünket. Miért jelentenek nekünk például olyan sokat a másoktól érkező visszajelzések, még akkor is, ha szívesen figyelmen kívül hagynánk ezeket? Martin Korte, a neurobiológus professzor elmagyarázta nekünk.
Mások véleménye – Miért ilyen meghatározó?
Mit számít, hogy mások mit gondolnak rólam? Hogyan értékelik a teljesítményemet? Akár szimpatikusnak, akár vonzónak találnak? Mit gondolnak a döntéseimről? A lényeg, hogy elégedett legyek azzal, amit csinálok, és büszke lehessek magamra. Ez az elméletünk. És bizonyos mértékig a mantránk is. Végülis ki akarna mások véleményétől függeni?! Én például biztosan nem, hiszen sokszor egyáltalán nem osztom mások véleményét.
De a gyakorlatban? Néha egyetlen bók megmentheti a napomat. Ezzel szemben a negatív kritika teljesen elronthatja a hangulatomat. Ha visszajelzést várok másoktól de nem kapok visszajelzést, akkor bizonytalan vagyok. Ha viszont megdicsér valaki, akit talán én is különösen nagyra becsülök, az egy kis érzelmi örömtűzijátékot gyújthat fel bennem. Miért van ez így? Miért van olyan távol egymástól az elmélet és a gyakorlat, a szándék és a valóság, amikor mások visszajelzéseivel foglalkozunk? Miért nem tudja a legtöbb ember, egyszerűen felülmúlni azt, amit mások gondolnak róla? Egy agykutató professzor, Martin Korte doktor most megválaszolta ezt a kérdést.
Az empátia, mint evolúciós előny
“Előszöris, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, fontos megértenünk hogy mi, emberek nem csak versengő, agresszív lények vagyunk, hanem mindenekelőtt együttműködőek is, és keressük a módját, hogy csoportként viselkedjünk” – mondja Martin Korte. Emberi fajként egyedülállóak vagyunk. Az evolúció során nem a hosszú fogaink vagy a körmeink adták a döntő előnyt, hanem a másokkal való együttműködési képességünk. Hogy őseink együtt dolgoztak, például élelmet kerestek, gyermeket neveltek, menedéket építettek, a hasonló módokon támogatták egymást.
A harmonikus együttműködés azonban általában nem sikerül ilyen könnyen. „Ahhoz, hogy sikeresen tudjunk együttműködni egymással, bele kell képzelni magunkat mások fejébe, ehhez empátia kell” – mondja az agykutató. Az empátiához viszont- ami az a képesség, hogy érzékeljük, mi történik más emberekben- megköveteli, hogy érdeklődjünk iránta, és figyelmesek legyünk az általuk adott jelzésekre. „Mondhatnánk, hogy genetikailag úgy vagyunk beállítva, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, és mindig megpróbáljuk kideríteni, mit gondolnak és éreznek” – mondja Martin Korte.
Agyunk rendkívül erősen reagál a személyes visszajelzésekre
Hogy könnyebben érzékeljük a társas kapcsolat és együttműködés fontosságát életünkben, a visszajelzés olyan reakciót vált ki az elménkben, amelyet nehéz figyelmen kívül hagyni. „Ha egy másik embertől személyes elismerést tapasztalunk, az rendkívül jól aktiválja agyunk jutalmazási rendszerét” – mondja a neurobiológus. Például, ha olyan dicséretet vagy bókot kapunk, amely, ne feledjük, őszintének és hitelesnek tűnik számunkra, agyunk egy bizonyos szegmense, a nucleus accumbens endogén ópiummal rokon anyagok felszabadulásával reagál – egyfajta magas hatást tapasztalunk. Ugyanez történik – mondja az agykutató.
Az a tapasztalat, hogy egy hasonló helyzetben megerősítést kaptunk, önbizalmat adhat egy új nehéz vagy zavaros kihívással szemben. “Egyébként a kritikának is lehet ilyen hatása – mondja a tudós. A gyerekek 12 éves korig elsősorban a dicséretre reagálnak, de a fiatalok és a felnőttek is elismerőnek és motiválónak érezhetik a kritikát. Másrészt, ha alig vagy egyáltalán nem kapunk visszajelzést viselkedésünkről, az szinte elkerülhetetlenül bizonytalansághoz és irritációhoz vezet.
Boldogság és elégedettség érzése: Miért nem kell a mások által meghatározott módon élnünk?
Természetünkből fakad, hogy embertársaink szempontjai iránt érdeklődjünk, mert ez bevált, és ezt a feltételezett jellemgyengeséget sok-sok emberrel megosztjuk.
Másrészt lehet, hogy kissé lehangoló, hogy arra vagyunk ítélve, hogy az életünket dicséretre és visszajelzésre alapozzuk, és félretesszük azt, amit jónak, fontosnak és helyesnek tartunk? Nem, szerencsére nem ilyen egyszerű a dolog. Hiszen már nem barlangokban élünk, hanem fűtött lakásokban. A társas kapcsolatok továbbra is központi jelentőségűek számunkra, mint emberi lények, de barlangban lakó őseinkkel ellentétben nem kell időnk nagy részét a rokonaink és önmagunk túlélésének szentelnünk, hanem olyan életutakat is kereshetünk, amelyek a lehető legnagyobb elégedettséget nyújtják. És nem feltétlenül ezek okozzák a legtöbb és legintenzívebb boldogság pillanatát. Lehetünk társas lények, akikben sok a közös és osztoznak egymással, ugyanakkor egyéniek, akik kialakítják saját útjukat és világnézetüket. Az agyunk mindenesetre nem fog ennek az útjába állni.
Ha érdekelnek hasonló hírek, ezeket a bejegyzéseket neked ajánljuk, megtalálsz minket a Facebookon is!
