Miért leszünk felnőtt korunkra gátlásosak?
A gátlások kialakulása.
Amikor megszületünk, olyan ártatlansággal és olyan jóhiszeműen vagyunk bekódolva, hogy gyerekként úgy érezhetjük boldogok vagyunk, bár ez akkoriban még nem is tudatosul bennünk. Nem foglalkozunk ilyenekkel. Gyerekként, amint tudunk beszélni, mindent kimondunk amit gondolunk, kendőzetlenül, és nem foglalkozunk még ilyenekkel, hogy azzal megbántunk-e valakit, vagy hogy azt illik-e. Gyerekként egyáltalán nincsenek bennünk gátlások és ez a szabadság egyfajta felszabadult örömérzettel is társul. Viszont, ahogy cseperedünk, fokozatosan kezdenek bennünk kialakulni ezek, és a személyiségünk is megváltozik közben. Ez vajon miért lehet? Ezt járjuk most körbe kicsit.
A gátlásosság = félelem? Nem. És igen is. Egyfajta változata a félénkségnek. Gátlásosnak lenni azt jelenti, hogy félénkek vagyunk, nem merjük azt tenni amit valójában gondolunk, nem merünk igazán önmagunk lenni és kiállni a dolgokért amikben hiszünk. Nyilván ebben sem lehet általánosítani mindenkit, de valahol az iskoláskorunk környékén kezdhetnek bennünk átrendeződni a dolgok és elkezdhetnek kialakulni a gátlásaink. Hiszen mit történik abban a korban? Kilépünk az otthoni burokból. A szüleink (ideális esetben) mindig szépnek és jónak látnak minket, megvédenek bármi áron, mindent tudnak rólunk, és mindig segítenek ha baj van. Az iskolában viszont egy teljesen új közegbe csöppenünk bele, új osztálytársak, új tanárok, és nincs ott anya és apa, hogy megvédjen. A tanároknak mi idegenek vagyunk, és neki feladata van velünk, mégpedig az, hogy tanítson minket, de ne a gyerekeként kezeljen. Mivel így életünkben először tapasztaljuk meg tudatosan már, hogy milyen “egyedül” lenni és rájövünk, hogy csak magunkra számíthatunk, így a személyiségjegyeink is megváltoznak, hiszen fejlődünk, erősebbek leszünk, vagy pont, hogy ellenkezőleg éljük meg ezt a korszakot, és csendesek leszünk és visszahúzódóak.
Az iskolától ered?
Innentől már lehet gátlásosságról beszélni. Itt nagyon erős szerepe van annak, hogy milyen környezetbe csöppenünk, milyen tanáraink vannak, vannak-e barátaink. Mi alakítgatjuk a dolgainkat az iskoláskorunktól kezdve, és itt már a szülőknek erre nincs befolyása. Innentől kezdve, ha egy tanár rosszat mond rád, vagy leszid, akkor jön a szégyenérzet, és talán onnantól( ha jogos volt a szidás), kialakul bennünk egyfajta felelősségvállalás a tetteink iránt is, hisz nem szeretnénk mégegyszer ilyen helyzetbe kerülni. Valahogy innen eredeztethetőek a kisebbségi komplexusaink is, hiszen ha itt azt mondják rád, hogy te ilyen vagy olyan vagy, akkor azt még halálosan komolyan vesszük és eszünkbe se jut megkérdőjelezni a tanár szavát, míg érdekes, hogy a szüleinkről akkor már (talán) tudjuk, hogy elfogultak lehetnek velünk szemben, ezért nem mindent hiszünk el nekik. Hogy említsünk egy hétköznapi példát is a gátlásosság kialakulására, akkor gondoljunk bele. Ha egy tanár azt mondja a gyereknek, hogy te nem vagy jó matematikából vagy sportokból pl, akkor az a gyerekben annyira rögzül tudat alatt, hogy ha mégha akart is volna ez ellen küzdeni korábban a gyerek, onnantól kezdve nem akar, mert elhiszi, hogy ő tényleg nem jó. És onnantól kezdve ez az egész életét végig kíséri. De a fordítottja is igaz. Ha valakinek azt mondják, hogy ő kiemelkedően jó valamiben, akkor ezt egész életében elhiszi magáról, mégha nem is jogos teljesen az a néhai dícséret.
A fiúk nem sírnak?
De olyan gátlások is kialakulnak, amiknek semmi köze az iskolához, sokkal inkább a társadalmunkhoz van köze. Pl a fiúk esetében még mindig léteznek azok a társadalmi konvenciók, hogy egy fiúnak nem illik sírni. Holott, ez úgy káros az egészségre ahogy van. A fiúkat valamiért (sajnos) úgy nevelik, hogy ők ne mutassák ki az érzelmeiket, ne tűnjenek “gyengének” , ne sírjanak mások előtt. És pont ez az oka annak, hogy felnőttként a férfiak sokszor nem értik a nőket, nem képesek normális EQ-val rendelkezni egy felnőtt párkapcsolatban, és azt hiszik a sírás a gyengeség jele. Ha ezeket a gátlásokat nem táplálnák a gyerekekbe már kiskortól kezdve, talán a fiúknak is sokat segíthetne az érzelmesség és a megfelelő kommunikáció a mindennapi életükben.
Kisebbségi komplexusok és szépségideálok
Külön fejezetet érdemel az, amikor a külsőnkre tesznek megjegyzést gyerekkorban vagy tinikorban. Ezek a “beszólások” olyannnyira megragadnak bennünk, hogy lehet tényleg soha nem tudjuk már őket levetkőzni. Talán inkább a lányok erre az érzékenyebbek, de a külsőnkkel kapcsolatos gátlásaink nagyon durva sebeket tudnak rajtunk ejteni, hiszen a külső adottságaink pont azok, amiken nem tudunk változtatni. Jobban tanulni lehet, szorgalmasabbnak lenni lehet, de ha nem vagyunk “elég szépek” a standard világnak, akkor mi van? Elkezd eltűnni a valódi karakterünk, pont az amitől egyediek vagyunk. Ilyenkor jön be a képbe, mikor egy tinilány túlzásba viszi a sminkelést, kihívóan öltözködik, plasztikai műtétet akar! , és így leplezi magát és az önbizalomhiányát, vagy a másik végletként elkezd extra bő ruhákban járni, szinte csak feketét hord, nem nagyon kezdeményez szemkontaktust, és szeret elvonulni a világtól.
Tehetünk ellene!
Később, ahogy serdülünk, majd továbbtanulunk, egyre csak gyűlnek bennünk a gátlások, és sokszor már ott tartunk, hogy a negatív élmények és tapasztalatok hatására elveszítjük a bizalmunkat szinte mindenkivel szemben, bezárkózunk egy láthatatalan burokba, és nagyon nehezen engedünk be ebbe bárkit is. Ezért van az, hogyha egyszer mégis a bizalmunkba fogadtunk valakit, iszonyatosan tud fájni amikor az fájdalmat okoz nekünk. És ez egy ördögi kör innentől. Minél több fájdalom és csalódás ér minket az életben, annál inkább nagyobb burkot növesztünk magunk és a szívünk köré, ami egy határig leoldható, de utána már nagyon nehéz rajta átmászni. Az, hogy érett felnőttkorunkra sikerül -e legyőzni ezeket a gátlásosságból erdeztethető démonjainkat, az tényleg rajtunk áll. Amin nem tudunk változtatni soha, azt fogadjuk el, és próbáljuk meg a jó oldalát látni. Amin pedig tudunk változtatni, azt tegyük meg, és ha magunkkal és a cselekedeteinkkel összhangban vagyunk, akkor szép lassan az önbizalmunk is kezd majd (újra) kialakulni és ki merünk majd állni magunkért és a dolgokért amikben hiszünk.
Ha érdekelnek hasonló hírek, ezeket a bejegyzéseket neked ajánljuk, megtalálsz minket a Facebookon is!
