Gésák titkai: Hogyan éltek Japán legkívánatosabb női

Merülj el Japán titokzatos világában, és tudj meg többet a történelem egyik leglenyűgözőbb női szakmájáról.

Gésa lét – a művészet embere

A “gésa” szó körül sok rejtély és titok van, de mindenki hallott már legalább egyszer erről a mesterségről. Mit csináltak a gésák több évszázaddal ezelőtt, és mik voltak az elsődleges feladataik? Ennek az ősi japán szakmának a története nagyon érdekes, és nem is olyan egyszerű, mint amilyennek első pillantásra tűnhet.

Meglepő módon kezdetben a gésákat egyáltalán nem nők, hanem férfiak képviselték. A 17. században ezt a szakmát a hagyományos japán színház művészei képviselték, akik bolondokként viselkedtek – olyan emberek voltak, akik számos rendezvényen szórakoztatták a vendégeket. Vicceket meséltek, doboltak és jó hangulatot teremtettek. Mindezt azért, hogy a társadalom gazdag tagjai gondtalanul és szórakozzanak, és ami a legfontosabb, ne unatkozzanak a fogadásokon. 

Érdemes megjegyezni: a “gésa” szót japánból a “művészet emberének” fordítják, ami rendkívül fontos ennek a szakmának a jellemzéséhez. Az ének, a tánc és a beszélgetés művészete a gésák legfontosabb készségei.

Gésák: így lettek a női szépség meghatározói

Az első női gésa Kasen Yoshiware udvarhölgy volt, aki adósságai kifizetéséhez hivatalosan gésává vált 1761-ben, és foglalkozást váltott. Ez volt az egyik oka annak, hogy sokan még mindig összekeverik a gésák befolyási övezetét, és a szexmunkások feladatait tulajdonítják nekik. Igen, voltak nők, akik fizikailag örömet szereztek a férfiaknak, de semmi esetre sem lehetett őket gésának nevezni, mert ez sértően hangzott a tisztelt szakma valódi képviselői számára. Tehát a huszadik század elején körülbelül 80 ezer gésa dolgozott Japánban.

A végső téves vélemény a második világháború után alakult ki. Az amerikai katonák prostituáltaknak nevezték a gésákat. Annak ellenére, hogy a japánok mindig is színésznőként kezelték a gésákat. Az elrontott kép nagyon gyorsan elterjedt nemcsak azon a területen, ahol a csapatok tartózkodtak. A meglehetősen sajátosnak tűnő és megfelelően viselkedő hölgyekről szóló történetek villámgyorsan behatoltak az idegen kultúrába, és számtalan olyan irodalom és film született, amelyekben a történet nem felelt meg a valóságnak. Hiszen a gésák nem a testüket, hanem a készségeiket, képességeiket, pontos gesztusaikat és azok részleteit használták a beszélgetőpartner kedvére téve.

Hogyan zajlott tehát valójában a tanulási folyamat, és milyen képességeknek köszönhetően kaphatta meg egy nő a gésa címet?

A gésaság művészete

A tanulási folyamat nagyon hosszú és nehéz volt. Kezdetben a lányok szabad akaratukból vagy véletlen egybeesésből kerültek be az Okijába- vagyis a gésa házba. A társadalom szegény rétegeiből származó szülők egyszerűen eladták lányaikat, hogy pénzt keressenek. De ez a gyakorlat nem tartott túl sokáig. Törvényt alkottak, amely megtiltotta a 15 év alatti és érettségivel nem rendelkező lányoknak a tanulást.

Gyermekkorban a lányokat „shikomi”-nak (tanítványnak) hívták, akik mindennapi élettel és háztartási munkával foglalkoztak. Más szóval hat hónaptól két évig cselédként dolgoztak. Felnőve fokozatosan „minari”-kká, azaz tanári figyelőkké lettek, és sok időt töltöttek a gésákkal. Elkísérték őket az eseményekre, gondosan figyelték viselkedésüket és a történéseket, de ők maguk semmi esetre sem vehettek részt az ünneplésben. Ennek a szakasznak a záróvizsgája a „kemai” tánc volt – ha egy lánynak kevesebb, mint 3 kísérletben sikerült az összes mozdulatot végrehajtania, akkor feljebb léphetett a „karrierlétrán”, és átjutott a beavatási szertartáson, a „miseshi”-n. Ha a vizsga nem sikerült, akkor a kiképzés és a gésaházhoz vezető út örökre el volt zárva a minari előtt.

Az utolsó szakaszt „maiko”-nak, diák gésának hívták. Minden lánynak saját mentorát vagy „nagytestvérét” jelölték ki, aki a jövőben irányította. Természetesen minél státuszosabb, tapasztaltabb és bölcsebb volt a gésa, annál több esélye volt a fiatal diáknak. Legalább egy befolyásos nő gazdag ügyfeleket tudott biztosítani fiatalabb “húgának”. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a képzésnek nem volt fix időtartama: a maiko több mint 10 évig (és még tovább) is tanulhatta a tánc, éneklés, hangszer használatának művészetét, kombinálva az órákat a vacsorákon való részvétellel.Vicces, de a siker egyik fő mutatója a nevetés volt (szükségképpen félénk és udvarias), ami a leendő gésa kifinomultságát és jóságát hangsúlyozta. 

Álarc – a gésák elbűvölő kénezete mögött

A maiko gésa megkülönböztető jellemzője a smink volt. A tisztelt hölgyek és szakemberek nem használtak folyamatosan sminket. A fehér arc, a ragyogó ajkak és a hangsúlyos szemsmink teljesen rossz leírása a gésa megjelenésének. A sminket leginkább a maiko használta, a tapasztalt nők kivételes és rendkívül fontos szertartásokra hagyták az ilyen „átváltozásokat”, és egy bizonyos kor után már egyáltalán nem sminkeltek. Japánban úgy gondolták, hogy többé nem szükséges hangsúlyozni egy érett hölgy szépségét. Ráadásul minél idősebb a nő, annál bölcsebb, és ez egy másik rendkívül fontos előny. 

Akkor miért “meszelték ki” a gésák az arcukat? A magyarázat nagyon egyszerű: a bőr fehér színe mindig is a nemesi születés és az arisztokrácia jele volt. Mindemellett természetesen a szem és az ajkak élénk árnyalatai kifejezőbbé és vonzóbbá tették az arcvonásokat.

Egy másik elképesztő tény, hogy a gésák megfeketítették a fogukat. Ezt a szokást az úgy nevezték: “ohaguro”. Ehhez a rizsecethez különféle gyógynövények levét, növényeken élősködő képződményeket, fagyantát, rozsdás vasrudakat vagy szögeket használtak. A szépségnek ez a színvonala azonban nem tartott sokáig: 1870-ben maga a császár tiltotta be a szépségápolási eljárást -valószínűleg a rendkívül kellemetlen szag miatt- a korlátozás a társadalom minden szektorára vonatkozott.

A kimonó megjelenésének fontossága

A kimonó természetesen különleges helyet foglalt el a gésák életében. A szakma előkelő képviselőinek több mint 100 öltözékük volt, mert mindegyiket gondosan választották ki az esemény céljától, helyszínétől, alkalmától és természetesen az évszaktól függően. Például egy kimonóra van szükség a cseresznyevirágzás időszakában, egy másikra pedig egy előkelő vendég tiszteletére rendezett ünnepséghez. Ugyanez vonatkozik a kiegészítőkre is: az arculat minden elemét gondosan választották ki az alkalomhoz, a szegecsek, medálok és fésűk pedig meghatározhatták egy gésa státuszát, sőt jövedelmi szintjét is. Az igazi gésák egyébként csak egy szerény fésűt és egy elegáns hajtűt viselhettek, ami nem tűnt túl kihívónak. A maiko segített a nőknek az előkészületekben. A felkészülés során a legnehezebb az öv („obi”) megkötése volt, mert ez különböztette meg a gésákat az udvarhölgyektől. Az obi megkötésének hossza és módja is státuszt, áhítatot és profizmust jelzett.

A gésaság útjára lépve a nők teljesen étadták magukat az ügyfeleknek: hangulatuknak, vágyaiknak és örömüknek egy teaparti vagy bármilyen más esemény során. Az este a legtöbb esetben ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott: az egyik gésa táncolt, a második énekelt, a harmadik hangszeren játszott. Ugyanakkor minden lány figyelte, hogy unatkoznak-e a vendégek, és ha igen, egyikük leült az unatkozó férfihoz, és beszélgetéssel szórakoztatta. Mindez természetes módon zajlott, és nem okozott kellemetlen érzést. Az ínyenc vacsora és az ivási kultúra is a gésák kötelességei közé tartozott, például amikor a vendégnek új italra kellett váltania vagy ételt kellett váltania, egy nő erre késztette őket. Az est végén a gésa különféle játékokba vonta be a vendégeket.

A legtöbb nő a gésa útjára lépve idős koráig nem hagyott fel a munkával, de néhányan családot alapítottak. Ők ajándékot küldtek mentoraiknak, idősebb nővéreiknek, diákjaiknak és ügyfeleiknek – főtt rizst dobozban, hálájuk és jókívánságuk jeléül. 

Ha érdekelnek hasonló hírek, ezeket a bejegyzéseket neked ajánljuk, megtalálsz minket a Facebookon is!