Amikor az ösztön veszi át az irányítást.
Örök téma nemi erőszak esetén, hogy miért nem küzdött az áldozat. Az áldozathibáztatás egyik kedvenc érve, Jimmy Hopper a Psychology Today pszichológusa pedig billentyűzetet ragadott a témában.
A széles körűen gondolt „harc vagy menekülés” valójában nem tükrözi pontosan az emberek szexuális erőszak cselekményekre adott válaszát, illetve a stressz és a trauma neurobiológiai hatásait. Valójában a „harc vagy menekülés” bármely verziójának használata a szexuális zaklatásra adott válaszok összegzésére káros gondolkodás – írja Hopper a cikkben.
Ha azt szeretnénk megtudni, hogy pontosan és tudományosan hogyan reagál valaki az ilyen szituációkban, vagyis az emberek agya hogyan reagál, amikor szexuálisan bántalmazzák őket, akkor két típusról beszélhetünk: amikor túlélési módba kapcsol, és a reflexekről és szokásokról.
Miért veszélyes?
A valóságban szokatlan harcolni vagy menekülni, miközben szexuálisan bántalmaznak valakit. Mégis a népszerűségének és a tényleges értelemben vett zavartságnak köszönhetően sokan tévesen hiszik, hogy a harc és a menekülés a két legtermészetesebb és leggyakoribb válasz.
Ez káros a szexuális zaklatást túlélők számára, mert sok ember, köztük maguk a túlélők is, tévesen vélik úgy, hogy szokatlan nem harcolni vagy menekülni. Ez pedig félreértést okoz, sőt elítélik és hibáztatják őket – önmagukat is beleértve -, hogy „nem” viselkedtek állítólag normális módon, amikor bántalmazták őket.
„Túlélési mód” és „Reflexek és szokások”
A „túlélési mód” utalhat az agy működésére krónikusan stresszes körülmények között, de az agy és a test átmeneti állapotára is, válaszként támadás vagy más közvetlen veszély esetén.
Hasonlóképpen, a „reflexek és szokások” könnyen és pontosan lefedhetik azokat a leggyakoribb magatartásokat, amelyeket az emberek valóban produkálni, amikor megtámadják őket, beleértve a szexuális erőszakot is.
Amikor az embereket (szexuálisan) bántalmazzák, agyuk és testük általában átkapcsol túlélési módba, és ebben az állapotban a viselkedésük reflexekből és szokásokból áll.
Túlélési reflexek
A reflexek nem tanultak, mert az evolúció az agyunkba helyezte őket. Automatikusan aktiválódnak, gondolkodás és választás nélkül. A túlélési reflexek azért léteznek, mert segítették őseinket az életveszélyes helyzetek elkerülésében, különösen a nagy ragadozók támadásai esetén. Évezredek óta ezek a gyakori válaszok a szexuális ragadozó támadásokra is.
Ledermedés
Az egyik túlélési reflex a ledermedés, ahogyan azt a tudósok meghatározzák: a mozgás gátlása, amely támadás vagy más veszély esetén automatikusan felmerül. Ez egyfajta „hálózati alaphelyzetbe állítás”, ami arra készteti az agyat, hogy mindent megállítson, információkat kapjon a veszélyről, és (remélhetőleg) hatékony választ hozzon létre. Tipikusan a szexuális erőszak kezdetén történik, és csak egy-két másodpercig tart.
Két másik és szélsőségesebb túlélési reflex a tónusos mozdulatlanság, amelyben a test szó szerint megbénul, az izmok merevek, a vérnyomás és a pulzus csökken, az ember elájulhat, és az izmok elernyednek.
Egy másik túlélési reflex a disszociáció, amelynek során a tudat automatikusan leválik a testben fellépő zavaró, fájdalmas érzésekről, érzelmekről. Ha nem érzi a fájdalmat, az azt jelenti, hogy nem vergődik gyötrelmében, és ennek hatására a ragadozó állatok elveszíthetik érdeklődésüket és elmennek, ezért választotta az evolúció a disszociációt. A szexuális bántalmazást túlélők gyakran azt mondják, hogy „zsibbadtnak” vagy „testi kívülinek” érezték magukat.
Önvédelemi szokások
A szokásos viselkedés még gyakoribb, mint a reflexek.
Lehet szokás az udvarias beleegyezés vagy tűrés, hogy már megtanultuk, az agresszív és domináns lénynek hatalma van felettük. Lehetnek gyermekkorban elsajátított passzivitási szokások – visszaélések, kizsákmányolás. Miközben szexuálisan bántalmazzák őket, az egyébként erős és magabiztos tinédzserek vagy felnőttek hirtelen behódoló magatartást tanúsíthatnak, mert ez már korábban lehetővé tette számukra, hogy túléljenek egy bántalmazó kapcsolatot.
Különösen a lányok és a nők esetében, ha szexuálisan bántalmazzák őket, udvarias és passzív viselkedésmódot válthat ki, amelyet megtanultak, hogy ellenálljanak a nem kívánt szexuális közeledésnek, anélkül, hogy jelenetet okoznának vagy egót zúznának össze. Ez magába foglalja a kezek finom, de hatástalanul ellökését a mellektől, az olyan mondatokat, mint a „haza kell mennem”, miközben az elkövető fokozza a támadást. Az ilyen magatartás szokássá vált, mert működtek, legalábbis bizonyos mértékben. De haszontalanok, amikor az elkövető nem törődik az áldozattal, és figyelmen kívül hagyja a “nemet”.
Átfedések
Amikor a szokásos viselkedés és a reflexív disszociáció átfedik egymást, nagyon zavaró dolgok történhetnek. Az emberek szexuális tevékenységet folytathatnak annak ellenére, hogy erősen megterheli vagy traumatizálja őket – nem azért, mert szeretnék, nem azért, mert beleegyeznek, hanem azért, mert „automata” módban vannak.
A reflexek és szokások pontosabb és átfogóbb megértése nélkül a túlélők azt mondhatják, hogy „lefagytam”, amikor megpróbálják megnevezni a tetteiket, amelyek valójában passzív szokások.
Ha érdekelnek hasonló hírek, ezeket a bejegyzéseket neked ajánljuk, megtalálsz minket a Facebookon is!
